2015. január 18., vasárnap

Csillagainkban a hiba - Őszinte

Mint a legtöbb népszerű film és könyv esetében, ezt is csak akkor ismertem meg, mikor már mindenki ismerte. Kicsit tartózkodó is vagyok a tömeg által körberajongott művekkel szemben, ugyanis ami mindenkit vonz, az engem leginkább taszít.

Elsőnek mindenhol az "Okey? Okey" kék hátteres felhőcskéket láttam, és nem értettem. Aztán kijött a film. Látták az ismerőseim, belefutottam néhány filmzenébe (amik önmagukban is tetszettek, azóta még inkább), majd megvilágosodtam, hogy ez egy könyv. Utána olvastam, és elkezdett érdekelni.

A könyvmolyok azt mondják, ha valamiből film készült, akkor azt csak azután szabad megnézni, hogy a könyvet olvastuk. Nem vagyok vérbeli könyvmoly, mert sokszor kezdek a filmmel, főleg ha azt sem tudom, hogy van könyv is. (Ez gyakran megesik.) Ezúttal már tudtam, de a tesómmal épp filmet kerestünk, és ő is kíváncsi volt rá, így megnéztük. Nagyon tetszett! Nem volt kérdés, hogy el is fogom olvasni. Így hát elolvastam, mindössze négy nap kellett hozzá. Az utolsó kb 90 oldalt képtelen voltam letenni...

Csillagainkban a hiba (John Green)

Hazel a tüdőrák végső stádiumában éli monoton életét. Tizenhat éves, a szülei imádják, viszont nem nézik jó szemmel, hogy magába fordult és nem foglalkozik a külvilággal. Ugyan azt a könyvet olvassa újra meg újra, ezért elküldik egy segítőcsoportba, hátha talál barátokat. Ekkor tűnik fel Gus és Isaac, majd szépen lassan minden megváltozik, és Hazel annak ellenére is lehet igazi kamasz, hogy mindenhová elkíséri egy mobil oxigénpalack és a levegővétel nehézsége.

Vigyázat! Spoileresen folytatom!

Már az első fejezetben magával ragadott Hazel narrálása, ahogy furcsa fekete humorral vezet be az életébe és mutatja be a családját és a betegségét. Cseppet sem tántorított el, hogy már tudom a végét, mert egyszerűen fantasztikus volt olvasni! Minden fejezet után vártam, hogy kezdhessem a következőt. Tele van őszinteséggel és igazi érzésekkel. Egyetlen mondatban sem kertel, ők is gyengék, ők is félnek, sokat gondolnak a halálukra, hogy mikor lesz, mi lesz utána, és cseppet sem hősiesek a szó valós értelmében, inkább csak megtörtek, de humorral takarják el. Ugyanakkor ugyan úgy kamaszok kamaszos vágyakkal és érzésekkel, csak épp jobban gyötri őket az élet.

Már a film is megfogott, de a könyvvel természetesen mélyebben átéltem a sztorit. Meglepett és így lekötött, egy olyan jelenet/fejezet se volt, aminél azt vártam volna, mikor lesz már vége. Rengeteg minden van benne...

Kérdések, amik egy átlagos, egészséges kamasz fejében is megfordulnak, mint ez a "nyomot hagyok" dolog, amire találkozásuk első napjától folyton vissza-vissza térnek. Augustus emlékezetes akar maradni a világ számára, míg Hazel úgy gondolja, hogy elég ha azok emlékeznek az emberre, akik közel álltak hozzá, hiszen az emlékezés mit sem ér majd évezredek múlva, mikor már nem lesz senki, aki emlékezzen... Érdekes téma, sokat lehetne ezen elmélkedni.

Más kérdések, amik talán csak a rák vagy épp a haldoklás "mellékhatásai". Hazel mindvégig úgy gondolja, hogy teher, és egy idő után azt is, hogy olyan, mint egy gránát. Annyira szépen bontakozik ki, hogy mik Hazel és mik a környezete érvei arra a megállapításra, hogy minden beteg gyerek gránát, aki ha felrobban, repeszei megsebesítik a körülötte lévőket. Ez is egy olyan téma, amit szintén hosszasan lehetne boncolgatni.

A történet legpozitívabb példája számomra az, hogy maradjunk mindig humorunknál. Hiszen rossz tüdővel, fél lábbal, vakon és összetört szívvel is lehet nevetni, és a legborzasztóbb helyzetekben is jól jön, ha legalább egy ember tud mosolyogni és elsüt egy odaillő viccet, még ha az kegyetlennek is tűnik.

A betegség tisztán, nyersen mutatása teszi igazivá a történetet. Ez nem egy csodasztori, ahol Augustus hősiesen küzd, végig erős marad és az utolsó percig belenyugvóan kedves. Nem is gyógyul meg fantasztikus módon és nem élnek együtt a saját örökkéjükben. Fájdalmas, borzalmasan rossz és megalázó a haldoklása, könnyek között olvastam majd minden sort a vége felé. Erre persze az is rátetézett, hogy néhány esetben Hazel egyetlen mondata is kifejezőbb, mint ha az író egy egész bekezdést szánt volna bizonyos helyzetekre vagy momentumokra.

Ahogy az lenni szokott, sok apró, lényegtelennek tűnő dolog kimaradt a filmből, amit örülök, hogy a könyvből most megismerhettem, mert ettől lett igazi, valóban egy szelet az életükből. Ilyen Kaitlyn, Hazel egyik régi barátnője és Caroline, Gas elhunyt exbarátnője... Valamint a leírások, a sok-sok érzelem, és az a bizonyos utolsó levél, ami sokkal kalandosabb utat jár be, mint ahogy az a filmben látható. Maga a végkifejlet is részletesebb és szívbemarkolóbb olvasva, pedig a filmet nézve sem maradt száraz a szemem.

Biztosan újra fogom olvasni, pedig nem szokásom! Ezzel kezdtem a könyvkihívást, melynek alakulását ITT követhettek nyomon.

Végül pedig a filmzenék közül a kedvenceim, amik rákerültek a lejátszási listámra:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése