2015. március 22., vasárnap

Az időutazó felesége

Már egy ideje végeztem vele, mindkettővel, de csak most értek meg a gondolatok. Ma egy olyan történetről írok, ami régóta szerepelt mind az elolvasni, mint a megnézni listámon.

Az időutazó felesége (Audrey Niffenegger)

Mese egy férfiről, aki az időben bolyong, és egy lányról, aki minden nehézség ellenére is kitart mellette. Számukra duplán történt meg az első találkozás, ahogy oly sok másik is sokkal kicsavartabb sztori, mint az egy normális kapcsolatban lenni szokott. Henry időutazó könyvtáros, Claire örökké vágyakozó művész. Összehozta őket az élet, hogy biztos pontot nyújtsanak egymásnak múltban, jelenben és jövőben egyaránt.

Az "olvass tovább" mögött már spoileres!


Lehet sokat vártam a könyvtől... Nem mondom, hogy unalmas volt, mert már az első fejezet végén alig bírtam letenni, de ez nem a történetvezetésnek, vagy a fogalmazásnak köszönhető, hanem kizárólag a sztorinak és a kavargó eseményeknek. Ugyanis az írás eléggé tárgyilagos, kicsit száraz, néhol felsorolás jellegű, és ugyan mindig tudom pontosan, ki melyik kezét emelte fel, és ki mellett ül épp az asztalnál, hiányzik belőle valami, amitől gördülékeny lehetne. Lehet, hogy csak a fordítás hibája, de akkor is csak egy halom tény, némi érzelem, pár gondolta és párbeszéd az egész könyv, ami visszavesz az értékéből. Azért voltak részek, amik igazán tetszettek, például mikor Claire arról mesél, mennyire vágyik egy babára.
"...egy baba, aki hasonlít Henryre, az a fekete haj és élénk szem, és talán olyan fehér bőrű, mint én, tej- meg hintőporszaga van, amolyan gombócbaba, aki gőgicsél és kacag mindenen, majombaba, dédelgetni való, kicsi baba."
És mi a helyzet a történettel? Eleinte féltem, hogy bele fogok zavarodni, mert borzasztóan rossz a számmemóriám, így a dátumokkal is hadilábon állok. De végül sikerült belejönnöm, össze tudtam rakni a kirakódarabokat, és már csak az okozott cseppnyi zavart, hogy ide-oda ugráltunk, - akár egy napon belül is - Claire és Henry szemszögei között. Az életük páratlanul izgalmas, érdekes és boldog, kivéve persze a rossz napokon. Akkor viszont duplán súlyt le rájuk a sors. Ahogy haladtam előre, egyre rosszabb lett minden, hiába történtek szép dolgok is. Végül keserédesen zárult, de annyira jól ki volt találva az életük, az időbeli ugrálás, a jellemek, az események, az okok és okozatok, hogy képes voltam megbocsátani, hogy Henry élete ennyire tragikusan végződött, és Claire ekkora veszteséggel kénytelen egyedül felnevelni a lányukat, Albát.

Leginkább azoknak ajánlom, akik nem vágynak extra olvasás élményre, csak egy izgalmas, fordulatokban gazdag, kissé tragikus szerelmes sztorira. Tehát vegyes érzésekkel tettem le, majd izgatottan indítottam el a filmet, mert arról csupa-csupa jót hallottam olyanoktól, akik nem olvasták a könyvet.


A vásznon - ahogy mindig - most is leegyszerűsödött a történet, nem volt annyi szereplő és annyi részlet, és még a vége sem volt annyira tragikus, és így is tetszett, de mégsem volt az igazi. Érzésre és hangulatra teljesen más volt, még ha ennek ellenére is megragadta azt a fontos tényt, hogy Henry és Clair élete sorsszerűen fonódik össze.

Az már egészen más kérdés, hogy Ingrid tényleges jelenléte nélkül Henry sokkal kevésbé tűnik csapodárnak, mielőtt megismeri Clairt, és az igazi családi gondok nélkül Claire is sokkal átlagosabb gazdag kislány, mint ahogy azt Niffenegger kitalálta. A film elvette tőlük azokat a dolgokat, amiktől egy szál önmagukban is olyanok, mint a könyv szereplői. Háttérbe szorul a könyvtár, a papírművészet, az életük során felszedett ismerősök, a nagy csalódások, amik mind-mind egymás felé terelték őket... Jó, nem minden fér bele 110 percbe! Viszont a vívódásaik és igazi problémáik átlépését, pár szóba sűrítését nem néztem jó szemmel. Nem vágytam véres vetélős jelenetekre, se káromkodásra vagy durvaságra, inkább csak valami igazira, valami olyan fájdalomra, ami a filmen is átjön, nem csak a könyvben létezik. Lehet kegyetlennek tűnök, de elfintorodtam, mikor az orvos közölte, "nem kell amputálni a lábát". Az jutott eszembe: Miért kell a filmekben a főhősöknek piszkos mázlistának lenniük akkor, mikor a hús-vér emberek biztosan a legrosszabbra számíthatnak? A végén pont ez volt az oka annak, hogy túl "beletörődő" volt Henry halála, mint ha eszébe se jutott volna, hogy talán elfuthat a golyó elől. A könyvben nem tehette meg, nem volt más választása, a filmben viszont úgy tűnik, mint ha lehetett volna, és így értelmét vesztette a "nem tehetek ellene semmit, mert meg van írva" filozófia.

A legvégéről is hiányzott pár képkocka, amit szintúgy vártam volna, mert a könyvben annyira kedves és álomszerű befejezés volt. Talán elnézhető kikerekítése a történetnek, hogy nem láttuk az öreg Claret. Keretet akartak adni: a réten kezdődött, a réten ért véget.

Összességében tehát megfogott és elvarázsolt, főleg a könyv, és bár azt gondoltam, hogy az életre kelt szereplők és a - szerintem - jól megválasztott színészek majd pótolják a csodásan kikerekített mondatok hiányát, a végső következtetésem mégis az, hogy a könyvben sokkal valóságosabbak voltak az események és az emberek is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése