2015. május 24., vasárnap

Amiket még elolvastam...

Idén nagyon belelendültem az olvasásba, így sok olyan könyv fordult meg a kezemben, amikre rég kíváncsi voltam, vagy rég a polcomon hevertek, sorsukra várva, meg olyanok is, amiket lehet sosem olvastam volna el, ha nem illenek rá egy-egy pontra. Voltak már nagy meglepetések és hatalmas csalódások is... Akad egy-két mű, amiről nem nyilvánítottam véleményt, de nem s szeretnék hosszú posztokat szánni nekik, így ezeket most fogom felsorolni, és valószínűleg lesz még ilyen megmozdulás a jövőben is.


A címek alatt leírás, a második bekezdésekben pedig spoileres vélemény található!

A nagy Gartsby (F. Scott Fitzgerald)
A húszas évek, a "desszkorszak", az amerikai álom... El kell ismernem, hogy valamiért többre számítottam, de lehet csak azért, mert a nagy amerikai regényként híresült el. A stílusa is távol áll tőlem, a szóhasználat és a kicsit körülményes fogalmazás miatt a leíró részek például nem annyira kötöttek le. A történet viszont érdekes volt, bár igazán egyik karakterrel sem tudtam azonosulni. Senkit sem értettem, miért is viselkedik úgy, ahogy...

Gatsby elég körmönfont módot választott régi szerelme visszaszerzésére, és ami azt illet, Daisy meg se érte a fáradozást. A nő hiába végtelenül bájos, akkor is csak egy elkényeztetett kis liba, akinek élete legnagyobb gondja az volt, hogy férjhez kell menni, majd pedig az lett, akihez férjhez ment. Szóval kicsit ez most csalódás volt. Plusz hozzá kell tennem, hogy a legfrissebb filmadaptáció, melyben Leonardo DiCaprio hírnevéhez hűen bújik a címszereplő bőrébe, sokkal jobban tetszett. Nem csak a látvány, a sok jó zene, a mesés díszlet és a csodálatos jelmezek miatt, hanem a sztorit, legfőképp a végét illetően. Drámaibb volt, ezért sokkal inkább szíven is ütött, pedig a filmben sem nyert meg magának Daisy. Gatsby viszont annál inkább, de a könyvről ez sem mondható el. Nem mondom, hogy rossz volt, de kiemelkedősen jónak se nevezném. Valószínűleg örökre a polcon fog porosodni, hacsak nem cserélem be egy vágyott olvasmányra...

Gyere kicsim!... Gyere! (Dr. Tornyai János)
Szégyen, nem szégyen, ezt a könyvet 2004-ben kaptam a nagymamámtól, mert imádta, és azt akarta, hogy én is örömöm leljem benne. Megköszöntem, belelapoztam, elolvastam az első oldalt, majd szépen feltettem a polcra, és megfeledkeztem róla. Most viszont választanom kellett egyet anyukám kedvencei közül, aki nagy rajongója Rejtő Jenőnek, akinek én annyira nem, és végül eszembe jutott ez a kopott régi könyv, és a mamám őszinte lelkesedése, ezért nekiestem.

Az események eleinte teljesen kiakasztottak, majd a vége felé csak a szemem forgattam. A könyv első fele csak arról szól, hogyan hullik el mindenki (anya, apa, pap bácsi) egy szerencsétlen három éves kislány, Évike mellől. Mindez csakis azét, mert az édesanyja évekkel korábban elvetetett egy magzatot. Aztán még pár rémesen erőltetett megpróbáltatás után jön a csoda, egy nő, aki örökbe fogadja Évikét. Ennél persze kicsit eseménydúsabb és kicsavartabb a dolog, fut egy másik, párhuzamos szál is, de inkább nem megyek bele, mert az is eléggé erőltetett. Lényegében ez egy tanmese arról, hogy az Úr akaratának ellen ne szegülj, és ha most rossz is, később jobb lesz, mert ez azért van, hogy értékelhesd az elkövetkezendő boldogságot. A fő mondandó pedig az, hogy a gyermek áldás, okkal érkezik, ne dobjuk el magunktól. Mindezzel egyet is értek, de maradt egy kérdésem: most komolyan egy hároméves - egyébként idegesítően selypes, mégis választékosan beszélő - kislány élje át mindezeket a kínokat azért, mert az anyja ilyen-olyan okokból elvetetett egy gyereket? Ez tényleg igazságos? Szerintem nem, még ha végül jóra is fordul a gyerek sorsa. Na de, ez is egy nézőpont, és attól függetlenül, hogy nem értek vele egyet, és a történet egésze is erőltetetten tragikus, majd erőltetetten cukormázas volt, vettem a mondandót és értékes műnek tartom, még ha nekem nem is tetszett annyira.

Lány a hegyen (Joyce Maynard)
Ezt a csodaszép borítójú könyvet kriminek szántam, aztán az első oldal után megtudtam, hogy bizony egy igaz történeten alapul, így már adta magát, hová is pipálom majd. Rachel és Patty egy páratlanul csodálatos, de mégis tragikus gyermekkort éltek meg Marin megye hegyei között. Izgalmas gyerekkoruk egy sorozatgyilkos árnyékolta be, aki nem csak a lányokon, utána nyomozó apjukon is nyomot hagyott.

Eleinte furcsa volt, ahogy ugráltunk élmények és események között, mint méhecske a mezőn, virágról virágra, de végül eljutottunk egy pontig, ahonnan elkezdődhettek a lényegi események. Ahogy haladtam előre, rá kellett jönnöm, hogy itt bizony minden egyes elmesélt apró pici momentum része volt a lényegnek. Ha Rachel nem tár fel előttem minden apró buta kis játékot, és érdektelennek tűnő kis emléket, akkor sosem ismertem volna meg a Torricelli családot úgy, mint ahogy végül megismertem. A végső dráma nem ütött akkorát, valahogy végig sugárzott a könyvből, hogy itt bizony sokan nem élnek már most, mikor a mesélő előveszi a gyerekkora eseményeit, de cseppet se olyan hatásvadász módon halt meg Anthony, vagy Patty, ahogy számítottam rá. A végén, mikor Rachel elsőnek azt hitte, tudja ki a gyilkos, lélegzetvisszafojtva olvastam már, faltam az oldalakat, vártam mi lesz már, mikor jutunk oda, hogy biztosan tudjuk, hogy megvan, hogy elkapták, és végül is némi csalódás ért, mikor hirtelen felgyorsltak az események, majd pár fejezet alatt ugrottunk 30 évet az időben, hogy a sztori a "boldog" végére érhessen. Kerek volt, különleges és annyira hús-vér az egész! Sokkal inkább egy család története, mint krimi, vagy thriller, és ezért élveztem!

Tizenhárom okom volt... (Jay Asher)
...arra, hogy megöljem magam. Hannah Baker szokatlan ajándékot hagy maga után tizenhárom személynek, akik ilyen-olyan módon szerepet játszottak elmúlt pár évének számára tragikus eseményeiben. Mi Clay Jensen szemén és fülén keresztül ismerhetjük meg a történetet, aminek már az elején tudni a végét.

Olvasás közben akaratlanul is kitaláltam, kik alakíthatnák a főszereplőket egy filmben. Clay szerepében Bryce a Változó szerelemből, Hannah bőrében pedig a Pretty Little Liars legnagyobb kamugépe, Alison.

Már nagyon-nagyon régen listán volt nekem ez a könyv, mert felkeltette az érdeklődésem a kazettás ötlet, és a lány mondandója. A módszeren túl a kívánt közönség is szokatlan egy búcsúlevélhez. Nem a szeretteit, hanem azokat célozza meg, akik bántották, és így tulajdonképen nem is okokat sorol fel, hanem embereket és eseményeket, akiket és amiket hibáztat egy döntés miatt, amit meghozott. Kegyetlen. Felesleges bűntudatot ébreszt olyanokban, akik nem érdemlik meg - lásd Clay, aki mellé állt volna, ha tudja, hogyan tegye. És bűntudatot akar kelteni olyan emberekben, akik viszont biztosan magasról tesznek rá, hogy részük volt ebben az egészben... Az események egy része egyébként nem is őt bántotta, csak a részese volt, és így inkább úgy tűnik, nem csak az őt ért sérelmek, az emberek kegyetlensége is öngyilkosságba taszította. Kicsit hiányzik Hannah harca önmagával, az emberekkel, az élettel. Nem próbál rácáfolni a pletykákra, nem áll ki magáért, nem foglalkozik olyanokkal, akik foglalkoznának vele. A legabszurdabb pont, mikor ő sodorja saját magát egy olyan helyzetbe, amit utána később oknak nevez meg, pedig ha a többit nem is, ezt biztosan megakadályozhatta volna! Mivel ez már csak egy búcsú levél, valószínűleg nem véletlen maradt ki a küzdelem, csak a keserűség maradt. Vegyes érzésekkel tettem le. A könyvtárból vettem ki, de listán marad, hogy egyszer megvegyem majd, hátha másodszorra el tudom majd dönteni, mit gondoljak róla.

Komfortos mennyország (Alice Sebold)
Susie tizennégy éves volt, mikor meggyilkolta őt szomszédjuk, és a saját kis mennyországából figyeli a családját, hogy boldogulnak a nagy veszteség után. Egy mondhatni tökéletes családot hagyott maga mögött, szép szerelmes reményeket, de legfőképpen zavart.

Mindenki megrendül tőle, máshogy gyászol, máshogy dolgozza fel vagy tudja nem feldolgozni Susie eltűnését, és végül is kétségesen bebizonyított halálát. Eleinte az volt az érzésem, hogy a szülők, legfőképp Abigail, megfeledkeznek róla, hogy maradt még két gyermekük. Persze pont ezektől a dolgoktól volt igazi, életszagú... Nem zárul le minden gyorsan, és lépnek tovább, Susie még hosszú évekig figyeli a családja és az iskolatársai reakcióit. A gyász valamennyi arca megjelenik testvérei, Lindseyt és Buckeyt, Lynn nagyi, reménybeli első szerelme, Ray, és a korábban nem túl közeli Ruth életében. Követi a gyilkosát, Mr. Harvey-t, a családja boldogulását, a megrendült iskolatársak egymásra találását, miközben ül a tökéletes kis mennyországában, amit mesebeli tájnak képzelek a felhők felett. A végére érve furcsán, de hosszú-hosszú idő után újra minden a helyére rázódik, ahogy reméltem. A család ismét egyesül, mindenki szép reményekkel áll a jövő elé, és a gyilkost is utoléri a sors keze. A filmet is megnéztem, és bár képileg visszaadta a képzeletem és a könyv alaphangulatát, a sok kihagyott és átírt rész miatt lélektanilag nem volt olyan mély és őszinte, mint olvasva. Ettől függetlenül mindkettő tetszett, és köszönöm a barátnőmnek, hogy ajánlotta nekem ezt a könyvet. Nem csak a listán tett pipa, az élmény miatt is.

Nem rég fejeztem be az Ikrek (Saskia Sarginson) című könyvet, illetve a végén járok A Hóleány (Eowy Ivey) történetének. Ezek is majd egy hasonló, összefoglaló posztban kerülnek nagyító alá.

2 megjegyzés:

  1. Jajj, de jó,e lolvastad a Lány a hegyent! Már vártam itt a blogodon posztot, hogy miket olvastál, és most hogy megláttam, hogy tetszett, úgy örültem neki :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, nagyon érdekes volt! :) Egyébként a lányok gyerekkorát elnézve ajánlom neked az Ikrek című könyvet, amit szintén nem rég tettem le. Ugyan ebben nincs semmi krimi, de hangulatát tekintve hasonló, ahogy a lányok szintén elválaszthatatlanok, és elég furcsán-különleges gyerekkort élnek meg, majd váratlan események következtében fordul egyet az életük.

      Törlés