2016. május 22., vasárnap

Ha maradnék - Imádtam!

Nem sírtam ennyit könyvön a Csillagainkban a hiba óta... Hihetetlen érzelmi magasságokba emelt és mélységekbe rántott ez a történet, és még most is ráz a hideg, ha egyes jelenetekre gondolok. Nagyon régen húztam már az elolvasását, és igazából azért került előtérbe, mert a barátnőm is felhívta rá a figyelmem, és felvetődött a lehetőség, hogy esetleg alapítsunk mini könyvklubbot, és olvassuk el egyszerre. Megtörtént, majd megnéztem a filmet, amit ő egyébként már látott, és azonnal belevetettük magunkat a folytatásba is. Most pedig szavakba szeretném önteni... nehéz lesz!


Pár nap leforgása alatt végeztem vele, nagyjából az utolsó 100 oldalt egy éjszaka alatt daráltam le, mert nem tudtam letenni. Nem csak az érdekelt, mi lesz a vége ennek az érzelmes kavalkádnak... egyszerre munkált bennem a kíváncsiság Mia kis történetei iránt, hogy még többet megtudjak, de közben újra meg újra felötlött bennem, hogy nem lehet vége, le kell tennem, nem hagyhatom, hogy a végére érjek... Aztán negyed 1-kor olvastam el az utolsó szót...

Ha maradnék (Gayle Forman)
Mia Hall különleges tehetséggel megáldott csellista, bár ez nem meglepő, hiszen szülei vérbeli rockerek, már az anyaméhben magába szívta a zene szeretetét. Vagány szülei és imádni való öccse mellett mindenkinél különlegesebb csodabogár, aki a komolyzenéért rajong, és csellón játszik. Ráadásul ki más, ha nem egy újabb rocker tűnne fel a színen, mint a nagy szerelem... Röviden, az élete tökéletes, míg egy behavazódott szép napon mindez meg nem változik. Komoly és nehéz döntés elé kényszerül. Menni azok után, akik a legtöbbet jelentik, vagy maradni azokkal, akiknek már csak ő jelentheti a legtöbbet...

Vigyázat, innen spoileres!

Hol is kezdjem?

Egyből beszippantott Mia világa. A családjában hihetetlen vidámság és lendület uralkodik. Rögtön megszerettem az egykor rocker, ma stílusos és menő irodalomtanár apukáját, Danny-t. Nem volt ez máshogy a vagány, szabad szájú és őszinte édesanyjával, Katel, és az imádni való, totál jó fej kisöccsével, Teddy-vel sem. Nem sokáig élhetünk a csodálatos jelenben, a baleset hirtelen éri őket, és Mia egyik pillanatról a másikra már árva, és fogalma sincs, hogy mi lehet a testvérével.

A szöveg nagyon könnyen olvasható, szinte felolvadnak a szavak a szemem előtt, és belefolynak az elmémbe. Minden olyan meseszerűen édes, kedves, de mégis menő, laza. El tudom hinni, el akarom hinni, hogy vannak ilyen családok. Örökre a szívembe zárták magukat. Itt nincsenek mocskos kis titkok, felháborító részletek, vagy felesleges dráma. Az egész könyv laza rock 'n' roll keveréke a léleksimogató és drámai klasszikus zenével. Megvannak a saját kis hibáik, de imádják egymást, mindent átitat a szeretet. Mindvégig erősen jelen van a zene is, és legyen szó bármilyen stílusról, a dallamok és akkordok összekovácsolják a különböző karaktereket, nem pedig szétválasztják. Ilyen szempontból egyébként erősen ajánlott példa is ez a könyv. Hiszen önmagában a zeneszeretet elég ahhoz, hogy közösséget kovácsoljon, nem kell mindenkinek ugyan azt a stílust szeretnie.

Ahogy eltelik a könyv által körbeölelt egy nap, fejezetről-fejezetre barangolunk és ugrálunk Mia emlékei között. Szemünk elé tár egy halom családi eseményt, elmeséli az öccse születését, a barátságuk rögös útját Kimmel, és persze az első pillanattól feltárja előttünk kapcsolatát élete szerelmével, Adam Wilde-dal. Megismerem a nagyszüleit, a család legjobb barátait, mindenkit, aki fontos és számít. Gyakorlatilag számba veszi mindazt a szépet és jót, amit megélt, még ha néha nehéz is volt.

Teljesen beszippantott, és azon kevés könyvek közé tartozik, amit nagyjából azonnal elkezdenék újra olvasni, ha nem várna még annyi sok más történet is felfedezésre.


Legalább annyira szoktam félni a filmes adaptációktól, mint amennyire kíváncsi vagyok. Tudom, hogy a vásznon mindent egyszerűbben és "hatásvadászabb" módon kell tálalni, de néha úgy lebutítják és megváltoztatják az eseményeket, főleg a szereplőket, hogy totál lehangolnak vele. Nem mondom, hogy ebben az esetben ez kicsit sem volt jellemző, de azért körvonalaiban hozta azt a szintet, amit igazán vártam. Majdnem végig bőgtem, nem is kérdés, képekben még mélyebben élem át ezeket az erős érzelmeket...

Azért volt benne pár hollywoodi túlzás! Elsőnek azt rónám fel, hogy túl nagy drámát szenteltek a családtagok egyesével való elvesztésének. Nyilván durva lett volna élőben úgy látni a szereplőket, ahogy Mia a könyvbéli baleset után lefesti őket, mégis olyan furcsának találtam, hogy tartogatják bennünk a reményt... és hogy pontról pontra omlik össze Mia a szemünk előtt. A lány sérülései is elég könnyűek, vagy legalábbis láthatatlanok voltak. Félreértés ne essék, nem vágyok véres részletekre, de a könyvben az egyik legőszintébb és legmegrázóbb jelenet az volt, mikor a nagyszülei elsőnek megpillantották az összetört lányt...


Rettentően hiányzott a Kimmel való barátságuk részletei. Tudom én, hogy itt most a szerelmen volt a hangsúly, de valahogy a barátság mindig háttérbe kerül. Így csak annyi jelentősége van Kimnek, hogy mindenhol ott volt, támaszt nyújtott és vele örült, de hogy milyen szoros és furcsán különleges kötelék van köztük, az teljesen kimaradt. Ugyan ez a helyzet Teddy esetében is. Jelen volt, akadt pár cuki megnyilvánulása és jó fej kis srácként tűnt fel mindig, de kimaradtak a kevésbé izgalmasabb szereplései. Mondjuk a születése, ami azért érdemelt volna egy olyan jelenetet, mint a könyvben...


Amin végképp fennakadtam, az a tény, hogy Adam dalt írt Mianak, pedig a könyvben pont az tetszett, mikor a kórházi ágy mellett, kétségbeesésében ezt suttogta a srác: "Ne kelljen dalt írnom rólad". Hiszen Adam hiába művész, hiába dalszerző, a karakteréhez nem passzol egy romantikus, nyálas szerelmes szám... Önmagában szépek voltak a közös jeleneteik, de furcsálltam még azt az extra dráma faktort, hogy éppen fasírtban voltak a baleset előtt. Kicsit elcsépelt alaphelyzet... Ráadásul szerintem a tény önmagában is elég elkeserítő, hogy az álmaik más irányba vezetik őket, kár volt ezt még azzal fokozni, hogy Adam besértődik, mert Mia elhagyja, ugyanis az apja is elhagyta...


Na jó, tudok szépeket is mondni a filmről. Hiába nem ilyennek képzeltem a szereplőket kinézetre, a karakterük mégis egészen el lett találva, kivéve pár apró részletet, lásd az előző bekezdésben... A helyszínek csodálatosak voltak, főleg a Hall család háza (oké, én alapból imádom a házakat), de a baleset előtt látható téli táj is mesébe illő. Lényegében elvarázsolt a film képi világa, és a zenék is fülbemászóak, megadják az alap hangulatot, és szépen keveredik a rock a klasszikussal. Tehát végül is önmagában imádtam a filmet is, biztosan meg fogom még nézni, de teljesen természetes módon a könyv kerül az igazi kedvencek közé.

Eredetileg úgy terveztem, hogy a folytatásról, a második könyvről is ebben a posztban írok majd, de ez így is épp elég hosszú, ráadásul egészen más a hangulata is, szóval elnapolom.

Azokkal a zenékkel zárnám, amik a filmnek köszönhetően felkerültek a lejátszási listámra:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése