2016. május 29., vasárnap

Hová tűntél? - Dühös folytatás

Ahogy múlt vasárnap ígértem, most a Ha maradnék folytatását veszem elő, ami idén szintén a nagyobb könyvélmények közé sorolható, és bár méltónak érzem az első részhez, egészen más érzéseket váltott ki belőlem.

Hová tűntél? (Gayle Forman)
Három év telt el a baleset óta, és Adamnak fogalma sincs, miért tűnt el Mia teljesen váratlanul az életéből. Sikerrel, csillogással és elismeréssel kikövezett úton járnak, de Adam úgy tűnik, csak ténfereg, nem találja a helyét. Aztán egy este újra egymás útjába sodorja őket az élet, és lehetőségük van megbeszélni mindent, felderíteni a múltat... és talán szebbé tenni a jövőt...

A tovább után spoileres!


Türelmetlenül szaladtam a könyvtárba a második könyvért, mert nehezen tudtam elképzelni, hogy Mia és Adam ne tuják  megoldani mindezek után, hogy együtt maradjanak. Hiszen annyi veszteség után miért döntene úgy Mia, hogy a szerelmet is maga mögött hagyja? Márpedig úgy döntött, és igazából valahol meg is tudom érteni, bár olyan furcsa az egész...

Nem számítottam rá, hogy most Adam mesél majd, de azért örültem neki, mert így az ő szemszögéből is megismerhettem a múltat, és a keserű közelmúltat. Egészen más volt így a hangulat, inkább dühös és ingerült, mint érzelmes. A srác kifejezetten sértettnek tűnik, ami nem is csoda, hiszen egyetlen szó nélkül faképnél hagyta őt a lány, akiért a lelkét is kitette. Csak meg kellett születnie annak a dalnak, fájdalomból és keserűségből, ahogy az igazi rock slágerek és balladák is íródnak... sőt, Adam egy egész albumot írt arról a fájdalomról, ami a lány elvesztését jelenti!

Olyan szokatlan és idegen érzés volt végig, hogy ők most híresek. Márpedig azok, a maguk köreiben, és ez nagyon távolra repít az első rész hangulatától. Mint ahogy Mia is megemlíti, olyan, mint ha egy élet telt volna el azóta, hogy utoljára találkoztak... Tetszett ez az új koncepció. Végül minden rossz ellenére, valóra váltak az álmaik, és elég kontrasztos, hogy Adam ezt milyen szenvedéssel éli meg, Mia pedig milyen boldog tőle. Meseország helyett a sötét oldalt kaptam igencsak közelről. Adam paparazzik üldözöttje, mindenki azt akarja tudni, mi ihlette a nagy áttörést jelentő albumot, és bizony nem kímélik a magánéletét se. A bandája már nem egyenlő a barátaival, voltaképp tök egyedül van és kezd bekattanni. Nem való neki ez a világ, és így már a zenélést se élvezi igazán. Teljesen elveszett a saját poklában, és egyértelmű, hogy csak pont az tudja kirántani onnan, aki belelökte: Mia.

A találkozásukhoz egy sokkal spontánabb pillanatot képzeltem el, furcsa volt, hogy Mia épp koncertezik, és Adam elmegy meghallgatni. Az egyenesen erőltetett volt, hogy az előadás végén a lány küldött érte. Sokkal természetesebb lett volna, hogy ha valamilyen rendezvényen, eseményen, vagy csak egy kávézóban akadnak össze, de persze kicsit sablonosabb is. A másik ami még nem tetszett, hogy már a felénél jártam, mikor végre pedzegetni kezdték azt, ami igazán fontos. Hogy mégis mi a fene történt!?

Adam a könyv nagy részében elégé cinikus, de nem is haragszom rá ezért. Mia ellenben kifejezetten ellenszenves a nyugodtságával. Aztán végül megnyugtattam magam, hogy bizonyára rettenetesen zavarban van, és nem tud mit kezdeni a helyzettel, csak ő épp nem egy magába fordult rockzenész, hanem a lány, aki a csellista álmait éli...

Nem tagadom, megfogott a folytatás, és ugyan úgy a polcomra akarom, mint az első részt. Ez az érem másik oldala, és ez az igazi befejezése mindannak, ami az első könyvben történt. Féltem a végétől, de pont az történt, amit vártam. Újra egymásra találtak, csak ezúttal már felnőttek, és minden erejükkel azon vannak, hogy meg is oldják ezt a kapcsolatot. Hiszen őket nem csak a zene köti össze. Képtelenség elképzelni Mia és Adam életét külön utakon.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése