2017. november 12., vasárnap

Vasárnapi gondolatok - A zene ihlető ereje

Mostanában írok. A helyes megfogalmazás az, hogy többet írok, mint az elmúlt években, és ez jó.


Nehezen indult el, hónapokon keresztül csak feszítettek az érzések, a gondolatok, mindaz, ami kikívánkozott volna belőlem betűk, szavak, mondatok formájában, de képtelen voltam összefüggően megfogalmazni. Csak egy katyvaszos gondolat és érzelemfelhő volt. Most viszont itt van az ujjaim végén. Esténként az ölembe veszem a régi, rozoga kis laptopom, körbeveszem magam jegyzetekkel, meleg teával és zenével, majd dől belőlem a szó, mint ha végre sikerült volna kinyitni az elmémben egy megszorult csapot. Ehhez zene kellett. Pontosabban egy playlist, és még pontosabban abból egy igazán erős dal. Most megmutatom. Miközben elmerültök benne, olvassátok el az egyik jegyzetemet, ami nem biztos hogy pont így, pont ebben a formában, de valahogy biztosan benne lesz abban a történetben, ami most születik.


Mindenki a hétfőket utálja. Pedig a hétfő remény. A hétfő új kezdet, egy újabb esély, egy újabb lehetőség… bármire. Én a vasárnapokat utálom. Mikor minden elcsendesedik, véget ért a hét, véget ért mindaz, amire vártam már egy hete. Szórakoztunk, nevettünk, megéltük a jó pillanatokat. Aztán jön a vasárnap reggel, a csendes, békés, mégis nyomasztó vasárnap reggel, mikor egyedül ébredek a hatalmas ágyamban, az üres lakásban, és nem maradt csak az emléke mindannak, ami jó volt az elmúlt héten. A vasárnap nekem a magányt jelenti. Minden elhallgat, minden elmúlik, mindenki elmegy. A hét utolsó napján lebénulok. Hiába van számos ötletem és tervem, aznap lemerevednek az izmaim, lemerevedik az elmém, a lelkem, a szívem. Minden megáll. Érzem, hogy elvesztegetett idő ez, amit bármi másra fordíthatnék, de képtelen vagyok. Megbénít a magány.

Magány.

Furcsa szó. Sokféleképp használjuk, legtöbbször jogtalanul. Szerintem nem magányos az, akinek van kit felhívni, akit van, aki felhív. Nem magányos az, aki beenged az életébe bárkit, aki jó szándékkal közelít. Tehát cseppet sem vagyok magányos. De vasárnap… vasárnap mégis annak érzem magam.

Ölelésre vágyom. Egy csókra vágyom, ami felébreszt a reménytelen kétségbeesésből. Valamire, ami feltölt, lelkileg, érzelmileg. Valamire, ami kiszínezi a bennem lakozó feketeséget, ami egyre csak terjed és terjed, és meg akarom állítani, de úgy érzem, egyedül nem megy.

...

Az eredeti képet ITT találtam

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése