2017. február 5., vasárnap

Film kihívás 2017 - Egy trilógia

Tegnap este filmeztem, de még magam sem gondoltam volna, hogy hármat is megnézek majd egymás után, tehát cseppet sem emiatt választottam a trilógia kategóriát. Eszembe jutott egy film, ami pár éve jött ki, a Mielőtt éjfélt üt az óra. Már akkor felkerült a listámra, de nem akartam addig megnézni, míg nem láttam az előzményeket. Hát most kaptam az alkalmon, elvégre ez egy trilógia, és megnéztem az első filmet... aztán a másodikat... majd végül képtelen voltam akár egy napot is várni az utolsó résszel.

Egyértelművé vált számomra, hogy nem fogok minden kipipált filmről írni, ahogy a könyvekkel kapcsolatban tettem, viszont lesz, amiről úgy érzem majd, hogy feltétlen muszáj. Ezek is olyan alkotások, amikről egyszerűen kénytelen vagyok, olyan sok gondolatot és érzést váltottak ki belőlem.

Akkor hát, spoileresen...

Mielőtt felkel a Nap (1995)
Jesse, az amerikai srác, és Celine a francia diáklány egy Budapestről Bécsbe tartó vonaton botlanak egymásba. Teljesen belemerülnek a beszélgetésbe, és olyan erős, kölcsönös szimpátia alakul ki köztük, hogy a lány végül leszáll a fiúval Bécsben, hogy elüsse vele azt a pár órát, míg Jesse felszáll a hazatartó repülőgépe.
Ami elsőként lenyűgözött a filmben, hogy a központi történés mindössze az, hogy a két főhős szinte egész végig, megállás nélkül csak beszélget, egymásba fűzve a gondolatokat és témákat. Ez már eleve azt az érzetet kelti a nézőben, hogy nekik bizony találkozniuk kellett, hiszen rettentően ritka, hogy két ember, két különböző kultúrából ennyire nyitottan, őszintén és gördülékenyen tudjon beszélgetni bármiről. Semmi kétség, ez sorsszerű volt, a kérdés csak az, hogy ezt ők mennyire érzik, és mit kezdenek vele. A sok fontos, és kevésbé fontos dolog mellett erről is esik szó köztük, és bár a végére ők is beismerik, hogy ez a találkozás itt nem érhet véget, mégsem cserélnek se címet, se telefonszámot, csak egy találkát beszélnek meg fél év múlva, ugyan oda. És hogy ez bekövetkezik-e? Örülök, hogy nekem nem kellett rá kilenc évet várnom, hogy megtudjam...

Nagyon tetszett, ahogy felfedezték a várost, megragadtak minden alkalmat a szórakozásra. Keresztül-kasul bejárták Bécs nevezetességeit, és közben kicsit meg is ismerték egymást. Aztán a végére úgy tűnt, mint ha teljesen belezúgtak volna a másikba, de mégsem cseréltek címet. Ha ez a valóság lett volna, mondjuk egy barátnőm meséli, teljesen kiakadok, hogy még egy vezetéknevet vagy telefonszámot se kér el. Így viszont, filmen minden valóban a sorsra van bízva. Ez a kérdőjel a végén jobban tetszett, mint egy "fél év múlva" vágás az utolsó három percben.

Mielőtt lemegy a Nap (2004)
Jesse és Celine életének fonalai Párizsban kuszálódnak újra össze, mikor a férfi könyvbemutatója kapcsán utazza körbe Európát. A legutolsó könyvesboltban toppan be a nő, és úgy lépnek oda egymáshoz, mint ha tegnap találkoztak volna utoljára. Csak pár órájuk van arra, hogy elmerüljenek egymás társaságában, de ez idő alatt is bőven van idő megfejteni a múltban elszalasztott lehetőségeket.

Szándékosan nem olvastam el az előzetest, még véletlenül se akartam tudni, hogy az ő idejükben hány év telt el, gondoltam legyen meglepetés. Aztán szépen lassan körvonalazódott, hogy Jesse írt egy sikerkönyvet, méghozzá a Bécsben töltött éjszakáról Celine-vel, és a riporterek kíváncsi kérdéseire titokzatosan válaszolgat, tehát az első öt percben épp akkora esély van arra, hogy azóta nem találkoztak, mint arra, hogy már rég együtt vannak. Egyértelmű volt hát, hogy az említett személy felbukkan, de kérdéses, milyen szerepet tölt majd be...

És igen! Ahogy a nézőknek az életben, úgy nekik a vásznon is eltelt kilenc év az életükből, és nem tudtak találkozni a nyári este után fél évvel sem. Annyi minden változott velük és körülöttük, és ők mégis ott folytatják, ahol vége lett. Olyan gördülékenyen beszélgetnek és csapongnak a komoly és komolytalan témák között, mint ha mindig is ezt csinálták volna. Séta, kávé, hajókázás... Aztán szépen potyogni kezdenek a csontvázak a szekrényből, Jesse férj és apa, Celine karrierista és nem igazán találja a helyét, miközben küzd az egész világgal...

Azt reméli az ember, hogy na majd most, most végre egymásra találnak, és hogy ér véget? A fantáziánkra bízzák... Persze itt már egyértelműbb, mi is lesz, hiszen szó esett róla, mennyire nagy jelentőséggel bírt kapcsolataik alakulására az, amit együtt átéltek. Ugyan úgy vonzódnak egymáshoz érzelmileg, mint kilenc éve, és miután Celine elénekli a dalt, amit kettejük találkozása ihletett, már érezhető, hogy Jesse ezúttal nem fog kijutni a reptérre.

Pillanatok alatt túljutottam azon a csalódottságon, hogy nem tudtak találkozni ismét, mert egyszerűen lenyűgözött, hogy miként képesek beszélgetni. Mint ha ezt várták volna már mióta... és közben tényleg. Már szinte vártam, hogy ezúttal minden más lesz, ezúttal nem lesz isten veled a vége. Aztán dal, aztán mosoly, aztán "lekésed a repülőt", aztán "tudom", aztán vágás, stáblista... A fene vigye el, én akkor is tudom, hogy együtt lesztek, hiszen ott a harmadik film!


Mielőtt éjfélt üt az óra (2013)
Görögországban vagyunk, Jesse fiától búcsúzik a reptéren, majd kocsiba ül Celine és két ikerlányuk társaságában, hogy barátaikkal töltsenek még egy kis időt a meseszerű országban. A pár már kilenc éve együtt van, tökéletes családot alkotnak. Jesse sikeres író, második könyvét is a nagy szerelem ihlette. Celien karrierje is jól alakul, de valahogy mégis megremeg a léc alattuk. A férfit zavarja, hogy keveset láthatja az államokban élő fiát, a nőt pedig frusztrálják a mindennapok, mint ha nem lenne elégedett az élete alakulásával, de legfőképp a hétköznapokkal és magával nincs kibékülve.

Itt már hevesebbek az érzelmek. Gondok is vannak, nem csak tények, nyár és szerelem. Különösen tetszett az első két részben, hogy csak minimális szereplőt vontak be kettejük kalandjába, jóformán mindenki csak statiszta körülöttük. Most azonban itt vannak a gyerekek, és a barátok. Celine és Jesse még mindig úgy beszélgetnek egymással, amire az életben is kevés a példa, nem hogy a filmekben, és ez továbbra is megfogott. A barátokkal az asztalnál is belemerülnek a történetekbe, érzésekbe, fontos és kevésbé fontos kérdésekbe, és mikor újra kettesben vannak, ismét mindenféléről szó esik, de végig érezhető, hogy itt most feszültség van a levegőben.

A néző tanúja lesz, ahogy egy szerelmes, régen várt este átcsap vitába, majd csúnya veszekedésbe. Talán pont a szemünk láttára mondják ki végre mindazt, ami már évek óta nyomja a lelküket, legalábbis Celine biztosan. Kapunk bőven hideget és meleget, és a szóváltás nem csak számukra, számunkra is bőven tartogat tanulságot. Viszont én csak egy igazán fontos tanulságot tudok levonni ebből az egészből, méghozzá azt, hogy ilyen a szerelem.

Szikra pattan, lángol, parázslik, nem hagyod elveszni, ott van, ott marad. Nem véletlen vonz éppen az az ember, akit választottál. De még így sem könnyű. Az igazi szerelem nem rózsaszín, az élet nem tökéletes csak azért, mert jó a munkád, elég a pénzed, szépek a gyerekeid és az egész nyarat eltöltheted a világ egyik legcsodálatosabb helyén. Attól még a problémák ott vannak, megoldásra várnak és gondolkodóba ejtenek. De ki kell mondani. És ők végre kimondják a problémáikat, talán ez egész életük legnehezebb beszélgetése, de túlélik, és a végén... Mikor elsötétül a képernyő, mind tudjuk, hogy mikor éjfélt üt az óra, Jesse és Celine összebújva alszanak el a szállodai szobában.

Összefoglalva:
Kicsit idealizált is ez az egész, de mégis szívbemarkolóan valósnak érzem a sztorit. Miért ne lehetne, hogy emberek ilyen sorsszerűen találnak egymásra, és még ha el is vesznek, ha már úgy van nekik megírva, az élet újra a másik útjába sodorja őket, hogy találkozzanak. Az idealizált az, hogy 9 évet gyötrődnek és vágynak egymásra, mindketten, ugyan úgy. Mikor újra találkoztok, bármennyit is változtak, még mindig ugyan azt érzik és ugyan úgy vágynak a másikra, végül egy működőképes kapcsolat bontakozik ki belőle, és tulajdon képen egy életet alapoznak arra, hogy mit mesélt a másik magáról pár óra alatt. De egyszerűen kénytelen vagyok elhinni, hiszen ők nem a filmekről és zenéről beszélgettek, a kedvenc ételekről és színekről, hanem a valóságról. A világ fontos kérdései épp úgy elhangoztak, mint az egyén, a nő, a férfi fontos kérdései, így nem a felszínt ismerték meg, hanem a mélységet, egymás gondolkodását, véleményét, hozzáállását. Valóban létezhet, hogy annyira mélyen megismerj valakit egy egész éjszakán át tartó beszélgetés közben, hogy egy életre beleszeress? Kicsit kételkedek benne, hogy lehetséges, mégis a lelkem vágyik rá, hogy ez igaz lehessen. Mert akkor esünk még szerelembe a világunk diktálta felszínes elvárások és külsőségek félresöprése ellenére is.

Képek: 1, 2, 3

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése